Kettős életet élek. Az egyik viszonylag vidám, barátkereső, más bajával sokat törődő, érdeklődő, stb. Ezt élem nappal. És a félig-meddig befelé fordulót esténként. Mindkettő teljes mértékben én vagyok, mégis máshogy. Este magamtól kérdezem, hogy kis is vagyok, mit csinálok, miért, és mi a cél (a saját plázán kívül ugye). Szinte már kétségbeesve keresek olyan beszélgetőpartnereket (msnen, meg fészbukon, szánalom egyébként), akik meghallgatnak, és hasonlóan komolyan válaszolnak, és elmondják a maguk baját, és együtt vagyunk. Akikkel kicsit sajnáljuk egymást, és komolyan bezélgetünk filozófiai baromságokról. Az emberek meg, akiket találok, a saját életüket kell, hogy éljék, úgyhogy igazán nem érdekli őket az én lelki faszomságom (vicces, hogy ezt pont ma írom, amikor tegnap, hosszas keresés után igenis találtam olyan embert, akivel tudtam beszélni "úgy igazán" ).
Amúgy meg persze érthető, hogy miért van ez, azon felül, hogy a saját dolgaival is meg kell küzdenie mindenkinek. Amikor napközben látnak, mosolygok, nevetek, komédiázom, vagy amit akartok. Este meg jövök, igazi, komoly, lélek-mélyi beszélgetést akarok, ők meg (jogosan) rálegyintenek, hogy ugyan. Kamasz, hangulatingadozik, reggelre elmúlik. A rossz az egészben ráadásul az, hogy még igazuk is van. Még egy tisztességes lelkiállapot sem tellik tőlem.